A Gi és No gi kategória 80 kilós aranya is az enyém, Zolti vitézünk pedig hozott egy gyönyörűséges világbajnoki bronzérmet, így 15 éves fejjel – másnak hasonlóra csak eljutni is egy élet alatt sem sikerül…
Növényi Norbival egy hadseregben képviselve hazánkat egy világbajnokságon!
Nekem 6 mérkőzésem volt egy nap alatt – ez nagyon sok, így is éreztem magam utána pár napig -, Zolti hármat harcolt, pedig csak kettőt kellett volna. De lássuk csak sorjában:
A csütörtök izgalmasan telt, mert a mérlegelés az utolsó pillanatig lényeges probléma volt. Megkönnyebbülve vehettük tudomásul, hogy én is és Zoli is 1-1 kilóval benn vagyunk a csoportban – a váratlan az volt, hogy Zoli az általa nevezett csoport alattiba mért be. Mivel nekem nem jelezte ezt, nem változtattunk – ehhez is kell mérni a teljesítményét, hogy azt egy súlycsoporttal feljebb érte el!
A becsekkolás napján a legérdekesebb történések a beszélgetések voltak: a szabályok körül, egy-egy csoportban a mezőny létszáma körül, a nevezésekről… Pl. kiderült, hogy nyugodtan nevezhetek még a no gi kategóriába is, így eszerint is cselekedtem, mivel előzetesen csak a kimonós kategóriát céloztam meg. Gondoltam, jó lehetőség lesz a mezőny felmérésére a délelőtt, meg egy kicsit meg is nyugodhatok. Zolit nem sikerült rábeszélni a gire.
A megnyitóról ellógtunk, mentünk Mohácsra pihenni, enni, inni (végre).
Péntek reggel 10 órára tűzték ki a harcok kezdését, ami kicsit csúszott, de elfogadható értéken maradt. Pörgött mindenki és méregette az ellenfeleket, a barátkozóbbak beszélgettek is.
A mezőnyöm egy horvát MMA harcost, és ha rajta túljutok, egy amerikai jiu jitsu-st tartogatott, akiről előre nem tudtunk semmit, csak hogy akkora a mellizma, hogy melltartót hordhatna, és száraz izomtömeg a súlyomban 170centire összetolva. A horvát gyerek is jól össze volt rakva, láttam, hogy ott se leszek erőnyerő. (Az önbizalmamról majd a a délutáni meccseknél…)
Ez a meccs végül csúnyán ért véget, mert bár én vigyáztam a srácra, nem akarta feladni, így a karjára jobban rá kellett feküdnöm, hogy elhiggye, hogy vége. Sajnos a könyöke annyira sérült, hogy délután rajtam kívül egy mérkőzést még vállalt, utána már nem tudott kiállni. Ezzel együtt rendes gyerek volt, összehaverkodtunk.
Ezután már csak az amerikai volt hátra a szerencsés sorsolásomnak köszönhetően, ő viszont két meccset ment a döntőig, de sajnos nem fáradt el nagyon, mert hamar lekopogtatta az ellenfeleket. Láttam, hogy nem csak erőben áll jól – ő is figyelt, hogy hogy jutottam a döntőbe, így kölcsönös óvatossággal láttunk a dolognak.
A rendes játékidő alatt döntetlenre vívtunk egy nagy csatát. A FILA szabályok alapján az én pontgyűjtögetésem nekem juttatta a helyzetválasztó szerepet a hosszabbításra: guardban a felső pozíciót választottam. Ez a taktikai megoldás helyesnek bizonyult, meg tudtam oldani a láb kikerülését, így hirtelen halállal nyertem a döntőt és az első világbajnoki aranyat.
Ez a két meccs annyira kicsinált, hogy kb. 1 órát kókadoztam a rosszulléttől, aztán egy isteni sugallat hatására elmentem zuhanyozni és újjászülettem. Jöhetett a gis háború!
Annál is inkább, mivel itt a birkózóktól kaptam kis pszichológiai felkészítést is: Növényi Norbiék úgy ítélték meg, hogy teljesen rosszul állok a harchoz, alázatosan, szerénykedve, kicsinek érezve magam, gyengének, stb… Olyan fejmosást kaptam, amit nem felejtek el sose, megőrzöm a jövő háborúihoz, magamnak és a harcosaimnak is – mindig hálás leszek Norbiéknak a tanításért, meg a sorsnak, hogy hazánk egyik legnagyobb elő legendájától tanulhattam, ráadásul életem egyik legfontosabb pillanatában.
Szerintem ennek is köszönhető, hogy a délutáni négy harc után nem voltam olyan fáradt, mint a délelőtti kettő után.
A sorsolás huncutságából kifolyólag újra a horvát harcossal kezdtem. Már a felmenetelkor eldőlt a csata: ő abszolút tisztelt, én tudtam, hogy meglesz. Karfeszítéssel indítottam, amit, mivel nem volt meg jól, elengedtem inkább könnyedén – ezután, amikor felálltunk, meg is említette, hogy délelőtt után nem eszi meg még egyszer, mondtam neki, hogy csak próbálkozom… Aztán becsalogattam egy háromszögbe, amit meg is adott.
A második harctól tartottam: az orosz 7.danos mesterrel, több szervezet vezetőjével, Narimanov-val kellett vívnom. Ő is és a tanítványai is nagyon veszélyesek voltak, láttam, hogy küzdenek. Arra készültem, hogy az elején repülő karfeszítéssel el próbálom dönteni: kicsit nagyképűen, állásból fogáskeresésben töltve az időt kezdegetett előttem, azért. Azonban ahogy elkezdtük, pöpecül lezárt a könyökével, nem indulhattam el eképpen, egyszerű guard felé mozdultam. Volt egy szenzációs guardpassza, ahogy kiugrott, alig bírtam visszaszedni – közben viszont beragadt a fogás, ami mindent eldöntött. Egy alibi fojtással megnyitottam, és ahogy ki akart törni, feszült a könyök.
A harmadik meccstől nem tartottam. Láttam az ellenfelem előtte harcolni, az alapján ráhangolódásnak szántam a Stuart elleni revansra.
Sem elfáradni, sem elhúzni nem akartam, ennek megfelelően egyszerűségre törekedve lovaglóból ezékiellel (szebb nevén szode guruma dzsimével) fojtottam le.
No aztán jött újra Stuart barátom. Nyilván és nagyon helyesen revansot akart venni, mivel eddigre beszélgettünk és kiderült, hogy felettem áll egy fokozattal rangban, amit Machadó-tól kapott.
Egyébként katonatiszt, aki járja az Államokat, és harcol, ahol csak lehetősége van rá.
No hajrá!
Mivel már ismertük egymás játékát, figyelemmel is kísértük az addigi meccseket kölcsönösen (minden harc után gratuláltunk egymásnak, készülve az utolsó összecsapásra), nagyon szigorúan koncentrálva, óvatosan kezdtünk.
A harcban kiderült, hogy de la riva specialista – bár ez talán ott csak nekem és Varga Levinek tűnt fel, pedig nagyon konkrétan komoly bajban voltam, nagy technikai csatában tudtam csak védeni karfeszítést, háromszöget, söprést…
Mivel a rendes menetben ismét döntetlen lett, és ismét én választhattam pozíciót, ismét a délelőtt már bevált stratégiánál maradtam – és ismét bejött.
Még egy kis pikáns jelenet volt az utolsó mérkőzés után: a nehézsúly győztese, egy nagydarab hosszú hajú horvát gyakorlatilag kihívott. Mondta, hogy nevezzek az abszolútba., ha már itt vagyok. (Egyébként is bátram mondhatom, hogy mindenki, aki ott volt a csarnokban, a harcainkat a csoportunkban – különösen Stuartét és az enyémet – a végén már egy emberként figyelte.) Mondtam neki, hogy én ugyan nem, de szóljon bátran Stuart barátomnak – ha rajta túljut, beszélünk. A vége az lett, hogy ketten döntőztek a súlycsoport nélküli kategóriában, ahol Stuart egyértelműen megrakta. Így három aranynak örülhetünk, hiszen akit kétszer legyőztem, megnyerte a mindenekfölött álló súlycsoport nélküli kategóriát – tehát egyértelmű lett, hogy a VB legerősebb csoportja ez alkalommal a 80 kilós kategória volt.
Egész életemben azt az álmot dédelgettem, hogy egyszer de jó lenne a himnuszt hallgatni valami rangos versenyen, hogy azt nekem játsszák. Ezt éltem meg minden egyes olimpián, ha magyar állt a dobogó tetejére – mindig meg is hatódtam, szinte nem emlékszem olyanra, hogy ne kellett volna legyűrnöm a könnyeim. Féltem is rendesen, nem akartam összeomlani a beteljesülés nagy pillanatában – ami Bátor miatt, aki végig ott volt, szinte lehetetlenek tűnt.
Mondhatom, hogy beteljesült, mindent elértem, amit valaha álmodtam: tökéletes család, szép élet, himnusz csak nekem.
Most van egy új álmom: hallom, amint Bátornak játsszák a Himnuszt…
Lássuk csak,Zolti hogy érte el 15 évesenezt a világraszóló eredményt.
Ő csak no gi-be nevezett, erre szombat délelőtt került sor.
Elsőre egy jólfésült horvát gyereket kapott. Nem tűnt veszélyesnek, úgy gondoltuk, megoldja a feladatot. Aztán kiderült, hogy ez a srác nem akármi – sajnos azt kell mondjam, esélye sem volt a Zolinak. Magasan nyert pontokkal is és még le is kopogtatta.
A szerencsénk is egyben ez lett, hogy nagyon jó volt a kis harcos, mert a döntőig meg se állt – így vigaszágon harcolhattunk a bronzéremért.
Ehhez a csatához sajnos egy magyar birkózó gyereket kaptunk – őt viszont már ismertük, mert itthon már harcoltak egymással: akkor Zoli lekopogtatta.
Végül ez a bronzmeccs izgalmasra sikerült egy szerb bíró miatt (akivel a nap folyamán még rengeteg gond volt). Csinált ugyanis Zolti egy lovagló pozíciót, amit a bíró meg is adott – csak éppen a másik kezével mutatta, így a Tomihoz írták fel. A végén reklamálások után visszanézve a meccset, kiderült, hogy Zoli tisztán nyert 3:2-re. Ennek ellenére a verseny főbírája, Papp Valér azt ítélte, hogy még egyszer játsszák le a srácok. A második körben is voltak érdekes momentumok (meg izgalom is, mivel Zoli beragadt egy kar-háromszögbe), de végül ismét hátsó fojtással, ahogy Magyarországon, lekopogtatta Tomit és miénk lett véglegesen a bronz.
Dicsőség volt ilyen harcossal csatába menni!
És bizony, a dicsőséges és nagyszerű szereplés mellett ismét rengeteget tanultam.
A legfontosabb, hogy a felkészülés alapja az edzésszám – ez határozza meg az eredményességet legnagyobb mértékben. A tehetség, étkezés, minden egyéb csak ezután jön. Mégpedig azért, mert aki sok munkát tesz bele, az utána fejben is nagyon rendben lesz, akarni fogja a győzelmet, koncentrálni tud. Láttam nagyon tehetséges gyerekeket elvérezni, pusztán a magabiztosságuk miatt.
A másik, hogy az edzésszámot alapvetően határozzák meg az edzés körülményei. Kulturált helyen, biztonságos, szép edzőfelületen, lelkes, csapattal, baráti légkörben szívesen jönnek össze sűrűbben a harcosok.
És itt elérkeztünk a hazai viszonyokhoz, lehetőségekhez.
Láthatóan az egyik legsikeresebb felállás az lenne, ha akadémiák jöhetnének létre: egy-egy helyszínen városonként, napi edzéslehetőséget biztosítva. Ilyen helyen kellene folyamatosan tanítania egy arra érdemes oktatónak.
Ma ez megvalósíthatatlan vidéken. Egy oktató egy csoportból nem tud megélni. Nem lehet egyrészt olyan tagdíjat szedni, ami lehetővé tenné, a létszám egy helyen nem tud egy küszöböt átlépni, támogatás meg semmi.
A leggyakoribb kérdés az volt a VB után: pénzt mennyit adtak vele?
No a válasz itt mindenkinek: semmit, mindenért fizettünk, önköltségi áron (=eladósodva) mentünk ki és harcoltunk.
A kérdésem csak az, így a végére: ki és milyen alapon vár el teljesítményt magyar sportolótól, ki mer ezután bárkinek is a szemére vetni olyasmit, hogy miért is nem tudunk ellenfelek lenni a külföldieknek?
Ha csak a legközelebbieket nézem, akik ott voltak (hogy ne az osztrákokat hozzuk példának): a horvátok láthatóan nem heti kétszer edzenek (tavaly ősszel a Zolti simán megverte a horvát srácot, aki most magasan a mezőny fölött volt – pedig Zoli nem hiányzott edzésről), nagyon népes csapatból könnyen választgatnak ki jó harcosokat, teljesen koncentráltak és motiváltak (nem a pénzt számolgatták), egyen melegítőben, egyen versenyruhákban harcoltak (nekünk itt évek alatt nem sikerült rá forrást találni), ezen a versenyen kívül is mindenfelé találkoztam már velük (ami azt mutatja, nem probléma nekik az utazás, szállás és a külföldi versenyekkel kapcsolatos egyéb költségek)…
Hogy tudunk velük hosszabb távon lépést tartani?
Gondolkozzatok, ha pedig van ötletetek, osszátok meg velem.
Én több versenyre nem megyek a családi kassza terhére…