Élni sem tudunk, nemhogy meghalni. A harcosok számára ugyanakkor a halállal való foglalkozás központi téma kell legyen. Én emiatt mentem el dolgozni a hullaházba ‘95 körül, és sokat is tanultam ezalatt az idő alatt életről-halálról, majd a buddhista főiskolán folytattam az elmélyedést. Azóta is folyamatosan foglalkoztat a téma, szünet nélkül – nagyon izgalmas…
Aki a “semmibensemhiszek” vallást követi, etéren a legrosszabb kilátásokkal bír: neki elég ijesztő lehet, ahogy az idő halad, hiszen ha ezt a testet elveszti, mindent veszít, nincs tovább semmi kilátása, csak a nagy semmi…
Aki valamiféle istenhitet követ, szinte könnyedén kellene létezzen, hiszen neki van a legfényesebb ígérete, hogy ezután a kis sanyarú epizód után a fényességes öröklét várja.
Én pedig azoknak a csoportjába tartozom, akik nem zárják ki a lehetőségeket, nyitottan, figyelmesen közelítik meg a kérdést. A magam részéről igyekszem elmélyülni az ősi tanításokban, tisztelettel adózva az elődök ezer évek alatt felhalmozott tudása iránt – ugyanakkor kerülöm a dogmákat, hiedelemvilágot, amit legtöbbször hatalmi, politikai szervek építettek a tanításokra, hogy a tömeget irányíthassák, félelemben tarthassák, vagyont halmozzanak fel a félrevezetéssel. Próbálok éber lenni, hogy észrevegyek olyan jeleket, amelyek túlmutatnak a hat érzékszerv által fogható “adáson”, tapasztalni olyasmit, ami az ismert 3 dimenzióban nem elérhető.
Akármeddig jutok a tanulásban, a halálhoz való viszonyom egész baráti már most is. Azoknak, akik körülöttem élnek, mondani is szoktam, hogy ne aggódjanak miattam, tuti meghalok, nemsokára, vagy sokára. Mindegy szinte. Egy-egy ember léte olyan semmi, ennyi milliárd között. Ha pedig Buddha, vagy Jézus meghalt, és még jó sok hatalmas arc, akik jóval nagyobb emberek voltak, mint én, ugyan miért járna több nekem, mint nekik? Másrészt elég kiváncsi is vagyok: ha már egyszer tuti mennem kell, ezt nem tragikusnak látom, hanem érdekesnek, amikor is mindent megérthetek. Egyébként is: miért sajnáljam magam, ha mindenki más is meghal, akit itt hagyok; miért sajnálna más, ha egyszer ő is meghal?
A halálommal kapcsolatban a legjobban a hogyan izgat, a mikor nem olyan érdekes. Egyrészt készen kell állni bármikor.
Másrészt ha eljön az idő, nem feltétlen kell keresni a menekülés, időnyerés útját – persze, valami betegség esetén lehet próbálkozni a gyógyulással, vagy baleset esetén a felépüléssel, de készen kell állni rá, ha nem megy. Időt sokat nem lehet nyerni, pár nap, pár évtized…
Két lehetőség tetszene azért, jó kis befejezésként:
⁃ ha nem én döntök, akkor a harcmezőn, pl. a tatamin edzés közben. Ez komoly tanítás lenne mindenkinek, aki ott lenne épp, de még pár generáció múlva is…
⁃ ha pedig igazi mesterré válok és tudni fogom, mikor jött el az időm, magam fogom elhagyni ezt a jelenségvilágot, ahogy néhány régi óriás tette. Egyszerűen elköszönök, leülök a legstabilabb emberi pozícióba, és távozom.
