(Interjú Kulics Péterrel, fekete öves bjj oktatóval)

─ Itt ülünk a dódzsóban Kulics Péterrel, éppen vége van az edzésnek, kellőképpen megalapozott a hangulat egy riporthoz. Bemelegítő kérdésem: miért kezted el a Jitsu-t? 

─ Nagyon érdekes kérdés, főleg az én szempontomból. Tudni kell rólam, hogy én ezelőtt semmiféle küzdősportot nem gyakoroltam. A fiamba rengeteg energiát láttam, és úgy döntöttem, hogy elviszem valamilyen sportra, ami ezeket az energiákat leköti. Abban az időben még Gáborról nem sokat hallottam, viszont itt működött egy jó hírű karate szakosztály, oda átvittem a gyermekemet, aki sikítva menekült, mert neki ez a „sorba állok, egyszerre mozgok, ütemre mindent”, abban az időszakban nagyon nem feküdt. Megkért rá, hogy valami mást találjak neki. Horváth Pityu barátom mondta, hogy ő a fiát viszi Gáborhoz. Elvittem Ádámot – abban az időben még a Forfába  –, leültem. Gábor a maga sajátos módján: „Apukák! Puhák vagytok! Miért nem álltok be, ha már itt vannak a srácok?!” Ez addig-addig ment, míg egyik edzésen beálltam. Ez 13 éve volt… Viszonylag későn kezdtem, mert akkor én már 37 éves voltam. Így kezdődött az egész. 

─ Mi az, amit szeretsz a jitsuban, és esetleg mi az, amit kevésbé? 

─ Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Szinte mindent szeretek benne. Az emberek közelségét eleinte nagyon nehéz volt nekem megszokni. Meg azt, hogy az embereknek ártsak, vagy bántsam őket… 

─ De akkor mást gondoltál a bántásról, nem? 

─ Alapjában véve egy elég hirtelen ember vagyok, ezért kezelem az indulataimat, fizikai dolgot nem viszek bele. Ezért furcsa volt nekem, hogy ebbe még fizikai erőt is vigyék bele… Gábor fél év után leült velem, és azt mondta, hogy gondolkodjunk el rajta, hogy ez egyáltalán megy-e nekem…? Mert azt látta, hogy minden egyes olyan dolog után, ami a másiknak fáj, bocsánatot kértem… Leült velem, és elkezdte mondani: „Ennek ez a lényege, hogy nem bántjuk, hanem valami olyan dologra kényszerítjük, amit ő nem akar.”  – Ezt volt nagyon nehéz megszoknom. 

─ Szóval ez habitus kérdése, de fejleszthető? 

Igen, mindenképpen belső értékeket fejleszt. Tehát félre tudod tenni ebből az erőszakosságot. Ez teljesen más megvilágításba helyezi a küzdősportot. 

─ A versenyzésről mi a véleményed? Kell? 

─ Kell. Mindenképpen. A különböző életciklusokban el kell találni, hogy ki mikor alkalmas a versenyzésre. Nem szabad erőltetni mindenkinek, úgy gondolom – tehát magának a versenyzőnek és az edzőnek sem. Hála Istennek, Gáborban megvan ez az érzék: rábízza az emberekre, hogy mikor akar versenyre menni, és ha akar, akkor mellé áll, támogatja. Ha nem, akkor nem erőlteti. Én a kezdeti időszakban versenyeztem, tehát a fehér övben a kékben és a lila legelején. Ma már nem. 

─ Akkoriban miért akartál versenyezni? Bizonyítani akartál valamit? 

─ A tudásomat akartam lemérni. A verseny egy olyan értékmérő, amely bizonyítja a tudást, amit összeszedtél: nemcsak elképzelted, hanem a gyakorlatban látod is, hogy van. Tehát érzékeled azt, hogy te ezt tudod, nemcsak hiszed, hanem ténylegesen elsajátítottad, egy olyan ellenféllel szemben…Tudod, itt a dódzsóban egy idő után mindenkiről tudod, hogy mik az erősségei, mire számíthatsz nála. De egy idegent teljesen máshogy kell kezelni, és ez egy versenyszituációban derül ki. Én azt mondanám, hogy mindenkinek az a jó, ha a pályája elején kipróbálja a versenyzést! Ha érez magában habitust, mint például Zsozé, ám legyen, versenyezzen továbbra is, de én azt gondolom, hogy a legelején szüksége van rá mindenkinek. Mert különben nem lép át egy határt: nem lép át a saját komfortzónáján. Itt az edzésen azért tudjuk úgy alakítani, hogy ki kivel akar gurulni: most egy kicsit fáradtabb vagyok, most egy kicsit jobban megy, akkor úgy válogatom meg az ellenfeleimet. De ott nincs ilyen! Ott saját magadat méreted meg. Tehát szerintem fontos. 

─ Van esetleg kedvenc technikád? Vagy kedvenc pozíciót? 

─ Van. Az oldalsó. Az oldalsóból én tudok gondolkodni. És tudok pihenni is egy kicsit. Azt Gábor nagyon belém verte… Az oldalsóból tudok szinte mindent indítani, irányítani. 

─ Tehát téged nem szabad engedni oldalsóba kerülni… 

─ Szerintem nem. De ezt a többiek talán tudják igazolni… 

─ Hány ruhát szaggatták el a 13 év alatt? 

─ Sokat. Nem tudom pontosan, de 10 fölött. Nadrágot biztos! A felsőknek inkább csak a hajtókája kopott ki. De volt egy felső aminek leszakította Capári doktor az ujját… 🙂

─ Szeretnék kérdezni a sérülésekről. Neked nagyon sok sérülésed volt, bár nem mindig a jitsutól. Ezt hogyan lehet feldolgozni magadban? Hogy kell hozzá állni? 

─ Sajnos ez nekem családi adottság: több családtagomnak műtötték a térdét vagy gerincsérvvel szenved… Tulajdonképpen ez volt az egyik oka, hogy elkezdtem ezt az egészet. Nagyon sok ízületi problémám volt: már az ágyból felkelésre fel kellett készülnöm… A jitsuban el kell jutni egy olyan szintre, amikor már a saját testedet tudod védeni a másiktól, tudod úgy irányítani a harcot, hogy ne sérülj. De nálam ez úgy volt, hogy én a lila övtől sérültem, amikor már elhittem magamról, hogy tudom ezt csinálni, és olyan dolgokat engedtem a másiknak, ami sérülést okozott nekem. Tehát általában ebből adódtak a sérüléseim itt edzésen. Hogy hogyan kell kezelni? – Hát rengeteg akarattal, és egy olyan csapattal, aki melléd áll, és hív, hogy gyere… Pl. nagyon jól esik, hogy kihagy az ember két hetet, és két hét után rád telefonálnak, hogy mi van veled, miért nem voltál edzésen; vagy ha megjelensz a dódzsóban, és mondják nagy szemekkel: na végre! hol voltál?… 

─ Úgy emlékszem, te sok edzést meg is néztél, tehát nem álltál be, csak nézted… 

─ Capári Balázs mondta, hogy ha leesel a lóról, és másnap nem ülsz vissza, akkor már nem fogsz többet… Tehát én műtött kézzel, műtött lábbal itt voltam. Ebből nem szabad kimaradni. Ha az ember komolyan gondolja, akkor nem is akar kimaradni. 

─ Tehát ez a titka? A kontinuitás? 

─ Szerintem igen. A csapat nagyon sokat számít.  

─ Utolsó kérdés: szeretnél-e valamit üzenni? Bárkinek. 

─ A régi edzőtársaimnak, akik nagyon régen voltak, hogy jó lenne, ha visszatalálnának. Furcsa egyedül „nagy öregnek” lenni. Nagyon örülök például, hogy a Horváth Pityu barátom visszajött, és én nagyon várom a Capári Balázst, a Grubáékat, Kalla Ricsit… Ott egy nagyon jó társaság jött össze. Nem azt mondom, hogy a mostaniakban nincs meg ez, de ott egy igazi baráti társaság jött össze, én várom a régieket vissza. 

Remélem, hogy egy kicsit példaértékű, hogy így ötvenévesen eddig eljutottam, és nem hagytam abba. Szerintem nekem volt az egyik legtöbb akadályoztatásom, így testileg. 

─ Most együtt lennétek fekete övesek… 

─ Mindenki eljutott a barnáig, ez a nagyon furcsa. 

─ Sosem késő visszajönni, ugye? 

─ Ez olyan mint a biciklizés. Csinálod valamennyi ideig, aztán esetleg abbahagyod, bármilyen okból: családi, magánéleti, üzleti, teljesen mindegy. De visszajössz, és nagyon hamar visszatér a tudás. Tehát nem az elejéről kell kezdeni! Ami lerakódott, az ott van mélyen. Mint a biciklizésnél: az első két tekerés nagyon nehéz, utána már megy magától…