33 évesen, a hugicám 20. szülinapján.
Hazafelé tartottam a zalaegerszegi edzés után. Miután Pétert kitettem Szentgróton, Sümeg felé erős rosszullét hatalmasodott el rajtam. Alig tudtam hazavezetni. Amikor végre hazaértem, az udvarban hátradöntöttem az ülést, hogy kicsit rendbejöjjek. A helyzet nem javult, továbbra is csak agonizáltam, a szám, az ujjaim zsibbadtak…
Akkor rám talált az a gondolat, hogy no akkor most infarktusom van és meghalok. És ebben a pillanatban minden eloldódott. Cefet rosszullétem közben mosolyogni kezdtem, mert egyszer csak tudtam, hogy nincs ebben semmi rossz, nincs vele a világon semmi gond, minden a legnagyobb rendben van. Nem elviselhetetlen ez az utolsó kis mókás kínlódás sem, és mindjárt vége is lesz amúgy is – és utána sem lesz semmi sem rossz. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a halál legnagyobb százalékban úgy talál meg, hogy egy kartörés valószínűleg több szenvedést okoz. Abban a pillanatban teljesen könnyedén elengedtem a kis családom. Mosolyogtam azon is, hogy nem jelent problémát elköszönni tőlük így gondolatban, hogy nem láthatom őket már többé egyszer sem, pedig jó móka lenne még néhány évnyi pillanatig egymásnak örömet okozni. Nem lettem attól sem igazán szomorú, amikor az jutott eszembe, hogy Katám viszont nem fog tudni valószínűleg ilyen könnyedén mosolyogva elengedni, amikor az autóban rám találnak – tudtam, viszonylag hamar megvigasztalódik majd ebben a relatíve rövid létlehetőségben, és a végén, amikor az ő ideje jön el, ugyanígy fogja látni, hogy minden rendben van.
Az egész nagyjából eddig tartott a kocsiban. Ezután éreztem nagyjából, hogy némi erő tér vissza belém. Kikászálódtam, és elindultam felfelé azzal a meggyőződéssel, hogy valószínűleg most még maradni fogok, és lehetőségem lesz megtanítani ezt a tudást Katának és Bátornak is. Amikor felértem, lefeküdtem a tatamira a nappaliban. Kata felébredt hamar, látva, hogy nem vagyok jó színben. Mondtam neki, hogy rosszul vagyok, talán infarktusom van, de asszem megvilágosodtam. Még mosolyogtam is közben.
Lassan rendbe jöttem, szépen elmondtam Katámnak, kb. mi van. Nem siettem, nincs most sem késztetésem, hogy jaj csak hamar megértethessem vele ezt az egészet. A mindennapok adnak bőven lehetőséget, hogy az élet valódi természetét megláthassuk, így akármennyi időm van is, hogy rávezessem a családom a valóság észrevételére, okulunk majd abból, ami adatik – aztán a végén meg amúgy sem lesz semmi probléma.
A tudás megismerésének fontossága viszont nagy lehetőséget rejt, ami miatt érdemes művelni ezt az állapotot és másokkal megosztani, megtanítani nekik – de ezt elrontott, dagályos fogalmak elkerülésével jobb megfogalmazni kicsit körülírva: a lét értelme, hogy amikor ráébredtünk annak mókás jellegére, mindenkinek, akivel kapcsolatban vagyunk, minél több mókás pillanatot okozzunk.
A megértésem „leglényege” talán ez: a másokkal való együtt mókázás, minden ragaszkodástól mentesen a lét fő élvezeti cikke – ez a valódi szeretet. (Ez lenne az elcsépelt fogalom, de így körülírva talán más az íze.) Minden pár hónapos csöppség ismeri ezt a tiszta érzést szerintem, amíg nem kezd konkrét személy után sírni annak hiányában: ha ott van valaki, akivel jót lehet együtt mókázni, ez az értelme két lény találkozásának. Mi más is lehetne? A kis Buddhák hozzáállása talán csak annyiban más kicsit, mint a nagyoké, hogy számukra a feléjük irányuló móka a lényeg – de a vételi tisztaság teljesen egyértelmű és amúgy abszolút megfelel minden elvárásnak: hiszen csak a bódhiszattváknak az a dolga, hogy másokat szórakoztasson, a régi vágású törekvőnek elég a saját békéje, az abból fakadó derű úgyis bőven elég egy átlagszenvedőnek.
Egyelőre a móka és a humorérzék a legjobb szavam ebből a tudásból fakadóan az emberi létesülésben és létezésben rejlő nagy lehetőségre. Könnyebb az emberi kontaktust ragaszkodástól mentesebben érteni ezen a fogalmon keresztül, mint a szereteten keresztül. A jelentése viszont ugyanaz, pusztán ha eloldódott a sajáttest- és tudat létezéséhez való ragaszkodás, nem a másikba kapaszkodás jelenti a szeretetet (hiszen nem jön létre már ilyen másik jellegű, sekélyesebb ragaszkodás), hanem a másikkal való örömteli kapcsolat.
Tárgyilagosan: nem volt eszméletvesztés, villanás, alagút, látomás, másik dimenzió, nem láttam előző életeket és jövő korokat. Azt hiszem, a terminológiában a Nemes Nyolcrétű 8. tagjának a 3. elmélyedésébe estem, majd onnan a 4-be. Azóta pedig figyelek és szemlélődöm: a napi tevékenységek, a rögzült reflexek érdekesen merülnek fel és értékelődnek át. A halálhoz viszonyulásom (baráti, nincs félelem) még bármikor azonnal olyanná tehető, mint az autóban, de érzem, hogy amennyiben nem ápolom ezt az érzést (= nem meditálok), lassan emlékké szelídül – bár szerintem akkor sem múlik már el a bizonyosságból fakadó nyugalom, legfeljebb kicsit izgulósabb leszek, de ezt nem tudom most előre. A dolgok nem azok általában, amiknek eddig hittem, láttam őket – más a súlyuk, más a jelentőségük. Ezt is leginkább azzal tudnám megfogalmazni, hogy fontos az, ami segíti, hogy jó móka legyen az adott nap. Ez így persze tök általános, esetleg túl egyszerűnek tűnik, de nem is kell minden jelenséget itt pontosan leírni – ez a kis iromány csak egy egyszerű eszköz egy kis vidámság okozására.
No így értek be a prosectúrán hajdanán tanultak…
Leíratott 2 napi szemlélés után október 1-én.
