Guszti barátomnak ajánlva
A barátaimra mindig büszke vagyok, ha kilépnek a komfortzonájukból, kiteszik magukat extrém veszélyeknek, tevékenyek, aktívak, frissek, ahelyett, hogy árnyékban hűsölve kényelmesen tespednének csak, vagy osztanák az észt egy kocsmában a világot rengető igazságaikkal. Bár az átlagemberek az ilyesmit felesleges hülyeségnek tartják – dehát az én barátaim éppen ezért nem átlagosak, mert nem átlagosan gondolkoznak, és én se talán. Átlagosan gondolkodva nem lehet átlag feletti eredményt elérni, újat teremteni.
Van egy barátom, akinek mintegy irodalmi ajánlásos stílusban megszólítást írtam alcímként, mert a hétvégéje kapcsán jönnek ezek a gondolatok, amik ugyanakkor szerintem hasznosak a seniorjaimnak, meg mindenki másnak is…
Márcsak azért is, mert korunknak nem jellemzője az idővel gyarapodó bölcsesség, sokkal inkább az igénytelenség, az életmódot tekintve is – ami nagyjából azt jelenti, hogy van kb. 10 szép éve mindenkinek, azontúl inkább csak savanykás állandó panaszkodással, mintegy 40 évnyi kesergéssel, kínlódással kell várni a halált, eltunyulva testben, lélekben / avagy épp hedonistaként nagy vagyont összeharácsolva elmerülni az élvezetekben, 50 évesen is taknyos gyerekként viselkedve.
A harcosok ösvénye viszont egész más úton terel minket – csak észre kell venni, hogy a sportolás, versenyzés az nem ez az Út.
Azt a részét, amit a „nemversenyzekstílusok” mondanak, rövidre szeretném zárni azzal, hogy semmi baj a versenyzéssel, sőt nagyon fontos és jó lehetőség a békés világban, hogy a lelkünket, tudatosságunkat erősítsük, élesítsük. Csak nem szabad elfelejteni, hogy ez messze nem a végcél, sőt, idejét tekintve egy rövidke szakasz. Olyan állomás, ami sokat tanít, de igazából egy olyan egyéni területen, mint a harcművészet, jórészt ezt az időszakot önmagunkért toljuk, ritkán van magasztos célja, ami másoknak is hasznos (inkább egyfajta marketingként használható csak a stílus és a csapat számára).
Ami viszont utána van, az igazán lényeges: a felhalmozódott tapasztalatokat, tudást el kell mélyíteni, tovább kell adni, embereket kell nevelni, örökséget, nyomot hagyni, több évtizeden keresztül. Ez sem kevésbé dicsőséges rész, csak nem olyan látványos, nem olyan hangos.
A kettő határán nem könnyű átevickélni. Pár évig eltart, mire az ember rájön, hogy amiként változik az ég alatt minden, változtatni kell magunknak is. Ha szerencséje van valakinek, jó mestere akad, aki vezeti, akkor gyorsabb – ha önmaga kell rájöjjön, hosszabb és fájdalmasabb, de mindenhogy lejátszódik.
Ami egy harcosnak viszont nagy szerencse, öröm, lehetőség, hogy utána ki lehet teljesedni, tovább kell fejlődni – ez egy sima sportban nincs így: ha még nem is szakad meg a kapcsolat végleg a sporttal, az pusztán annyit jelent, hogy edző lesz, de már nem gyakorol tovább, nem fejleszti önmagát. Harcművészként igazándiból 40-50 évesen még rengeteg tanulnivaló van, csak mellette lesz egyéb feladat.
Még csak azt se jelenti, hogy egy sportból kiöregedett harcos nem tud a fiatalokkal hatékonyan menni. Sőt, van olyan terület, amihez sokkal érettebbnek kell lenni és keményebbnek, mint egy huszonéves. Pl. egy családapa nem szombatonként az éjszakában keresi az izgalmakat, viszont a család egész más ösztönöket szabadít fel… Két számomra nagyon komoly, örök tanítást mondanék, amik erre vonatkozóan engem telibetaláltak: édesapám jegyezte meg huszonéves koromban, amikor ő 45 körül volt (egyébként ifjan a helyi vagány gyerekek egyik fő bunyósa volt), egy beszélgetés közben, hogy ha egy horda is jönne, „én már nem futok el, Gabi, ahhoz már öreg vagyok – mindegy meddig bírom.” Ez belémivódott, de sokáig inkább csak egyfajta fásultságból jövő vakmerőségnek gondoltam. Aztán egyszercsak megtalált egy Rickson interjú, aki arról beszélt, hogy megvédene-e akkor is valakit, ha pisztoly van a támadónál – azt mondja: nekem az a lényeg harcosként, hogy tesszük, amire születtünk, legfeljebb meghalunk, nem kérdés, hogy oda megyünk-e. És amióta családom van, én is tudom, hogy nem futnék el. És ez nem fásultság és vakmerőség, hanem ez büszkeség, önbizalom, bátorság, béke – a harcos létezés veleje.
Ezzel az egész nagy kanyarral pusztán csak azt üzenem a 40-et elérő-meghaladó harcosoknak: most jön a lényeg, a nagy feladat, a fényes dicsőséges pár év-évtized, amennyit kapunk. Az lehet, hogy nem sportrendezvényeken kell bizonyítani – bár van olyan akinek direkt hasznos talán (pl. veterán katonák, akik talán többet láttak, mint kellett volna – nekik terápiás lehet pár év a ketrecben, levezetés…), avagy esetenként jó pénzt lehet keresni vele… De nem a verseny az igazi csatatér…
Tegyük a dolgunkat, találjunk rá arra az ösvénye, ami pusztán a harcosoknak adatott meg – még csak kitalálni sem kell, évszázadok óta jól bevált iránytűk vannak hozzá! A brazil jiu jitsu meg pont jó kis ösvény, amiből nem kiöregedni, hanem beleöregedni lehet – itt aztán bőven élesen látszik, hogy 40 fölött simán élharcos még bárki!
