Pedig kellene… Mármint szeretni a kopogást.
Egyrészt felesleges olyan komolyan venni magad, hogy téged ugyanmár ne zörgessenek le… Az egódat sose késő apasztani.
Másrészt az egyik legjobb lehetőség, ha elkapnak, hogy te ennek örülsz: mert pl. azt jelenti, hogy a társaid ilyen ügyesek, milyen nagyszerű, hogy fejlődünk! Milyen jó, hogy ilyen csapatod van, ahol ilyen jó harcosok vannak – mennyivel jobb egy társaságban mondjuk azt mesélni, hogy farkasokkal gyakorolsz, nem nyulakkal.
Egy tanítónak is szinte létfontosságú, hogy el-elkapják, hiszen a legjobb visszacsatolás, hogy jól ad át – ha ritkán szorul be, az sajnos azt is mutathatja, hogy rossz tanár…
Örülhetsz annak is, hogy vannak olyanok a csapatban, akik vannak olyan jók, mint te, mert ez a legjobb húzóerő a fejlődésednek. Ha csak nálad gyengébbekkel tudsz harcolni, lényegesen nehezebb megtalálni a fejlődés optimális ütemét, hosszabb távon pedig bele is lehet kényelmesedni…
Sajnos ez a haladók nagy betegsége: egy szint fölött van, aki kerüli az erősebb összecsapásokat, félreértelmezett presztízs miatt – ezzel viszont a saját fejlődését lassítja. Lehet látni is sokszor, amikor rossz helyzetbe kerül ilyen magasabb fokozatú, hogy magyarázkodik, okoskodik, tudálékoskodik – ezek mind annak a jelei pusztán, hogy kényelmetlenül érzi magát.
Egyszerűen bele kell állni a nehéz küzdelmekbe: mert ez egy harci iskola, ahol a harcot keressük, hogy békére leljünk; mert ez egy harci iskola, ahol ki kell lépni a komfortzónából, hogy továbbfejlődhessünk; mert ez egy harci iskola, nem a csatatér – itt kell inkább vérezni, hogy a harcmezőn ne kelljen.
És ha már bele mersz állni a számodra nehéz harcba (mint egy kezdő, akinek minden harca nehéz nálunk – az örök kezdő szellemiséget kell felébreszteni…), kopogj könnyedén. Mintha nem lenne semmi különös benne. Merthogy nincs is. Sokkal rosszabb sérülni és a másikat hibáztatni. Sokkal szánalmasabb magyarázni a bizonyítványt. Sokkal dicstelenebb vért izzadni, beleszakadni az erőlködésbe, csakhogy el ne kapjanak – amúgy is javara (=ju, jiu) iskola vagyunk, ahol az elegáns, ha szép megoldással, könnyedén tudsz alkotni művészként.
A társaid előtt nincs mit szégyellni. Ha pedig mész csatába az iskolát védeni, ahhoz akkor lesz elég önbizalmad, erőd, ha láttál már sok nehéz harcot.
Összességében elmondhatjuk, hogy nem az az igazán erős, akit sose kopogtatnak, hanem aki sokszor kapott ki, de mindannyiszor újra visszaszáll a küzdelembe könnyedén – a tudat így nyugszik meg, nem ragaszkodik görcsösen a győzelemhez, hanem képes koncentrálni arra, amit tud, technikára, taktikára, légzésre, erőhasználatra, illetve kifejlődik benne az egyik szerintem legfontosabb harcos erény: a türelem…
