(Interjú Zöldy Pállal, a katori sintó rjú kardvívó iskola gyakorlójával)

─ Pali bácsi, kezdjük azzal, hogy miért a farkas?

─ Nekem a farkas nagyon fontos. Sokan megírták már a kutyával való vonatkozását: a kutyának mások a szabályai, az ember jobban betüremkedik az életébe. Csingiz Ajtmatovnál olvastam egy nagyon jó mondatot: „A kutyának gazdája van, a farkasnak istene.” Ez engem nagyon megfogott, és vonzó volt a fiataloknak is, akikkel foglalkoztam; elmondtam nekik, hogy mi a Farkasok Törzse vagyunk, és éppen ezért, mert a kutyának gazdája van, a farkasnak istene. Ez egy hihetetlen szabadság, ugyanakkor nem parttalanság. 

─ Ez az, ami összetartja a falkát? A közös értékrend?

─ Az biztos. Minden évben, a táborokban, amikor új tagokat avattak be, megírták a saját farkastörvényeiket, pl. fogadd el az idősebb tanácsát, ne vágjunk egymás szavába…, ők határozták meg, ami nekik fontos volt.

─ Érdekes lenne megnézni, vajon a mi falkánkban a tagoknak mennyire lennének azonosak a farkastörvényeik… Egyszer majd eljátszunk ezzel. 

─ Én nagyon örültem, mikor láttam, hogy itt egy farkasfalka van. Tudtam, hogy akinek a farkas fontos, annak valami olyasmi fontos, ami nekem is. Itthon éreztem magam… 

─ És a harc? 

─ A harc szerintem az élet. Az ember folyamatosan harcban áll, még olyan értelemben is, hogy akkor is harcol, amikor nem harcol, mert egy tenzió van az életében, egy készenlét. A mondás szerint nem az a kérdés, hogy ki támad meg, hanem hogy mikor. Az élet velejárója, hogy életben kell maradni. Bármikor bármi megtörténhet körülötted. 

─ A harcművészetek gyakorlása eszköz lehet ahhoz, hogy felkészült legyél bármire az életben is?

─ Nekem igen. Amikor először mentem egy dódzsóba, abban biztos voltam, hogy őrültek.

─ Akik ott gyakorolnak?!

─ Igen, és nagyon örültem, mert tudtam, hogy én is ilyen őrült vagyok, mert a harcművészek nagyon komolyan veszik, amit csinálnak. A kard a kendóban: egy bambuszbot négy darabból, ez egy vicc, ha úgy veszed, külső szemlélőként, nem kendósként. Az utcán nem tudnád megvédeni magad vele, de nem is erről szól. Arról szól, hogy felveszünk egy „keretet”, egy olyan keretet, ami hiányzik a mai világban. A nyúlós takony világban nincsenek fix pontok, amiknek nekimehetsz, és döntéseket hozhatsz, mert nyúlik az egész, érdektelen. Az igazán izgalmas irodalmi dolgok – a drámák – mindig kihasítanak egy kis részt a világból, megfogalmazzák a szabályokat, és onnantól érdekes a dolog, mert dönteni kell arról, hogy kilépsz-e a keretből, ki lehet-e egyáltalán lépni? Minden drámát akkor fogalmaztak meg, amikor elkezdtek recsegni-ropogni a keretek, amikor fel kellett tenni a kérdéseket. 

─ A harcművészetek segítenek abban, hogyan bánjunk a drámai helyzetekkel?

─ A harcművészet maga egy dráma. Bejövök a dódzsóba, és megvannak a keretek, amik közé beszorítom magam. Tudom, hogy amit a mester mond, az van. Itt Gábor a mester, és nem kezdem el mondani, hogy a másik szenszei miről mit mondott, mert az nem érdekes. Most ez a pillanat van. Azért jöttem ide, hogy tanuljak. Ő ideteszi magát, hogy én tanulhassak, tehát ő is egy határ. 

─ Tehát belehelyezkedsz egy drámába. A saját drámáidat a küszöbön hagyod? 

─ Nem hiszem, hogy ez külön van. Az inkább egy tükör, mikor eljövök a dódzsóba, mert nagyon sok mindenen eltöprengek: néha nagyon nehéz tud lenni, miért nem tudom megjegyezni vagy megcsinálni, miért nem értem, amit mond… és rájövök, hogy a bekötések, a zsinegelés a fejemben nem is olyan egyszerű. A kinti világban sem vitatkozok, mert igyekszem megérteni azt, aki fölöttem van, hogy minél egyszerűbb kötésekkel eljussak oda, ahova. (Vagy pedig én mondom meg, hogy mi van, bár én magam is rögtönzök.) Nem hiszem, hogy ezt abba lehet hagyni. A harcot nem lehet abbahagyni, mert az is harc, amikor nem harcolsz, csak ülsz. Szun-ce mondja, hogy az az igazi győzelem, amikor nem is harcoltál. Nem kell okvetlen vérnek folyni vagy legyőzötteknek lenni, megnyerhetsz egy háborút úgy is, hogy észre sem vette a másik. 

─ Lehet-e egyáltalán olyanról beszélni, hogy a harcnak, annak az energiának, amit belefektettél a harcba, annak milyen haszna van? 

─ Az életben maradás. Az élet.

─ Esetleg az életminőség?

─ Azt én nem is tudom külön venni, mert az olyan, mint valaminek a színe, azt nem lehet külön venni. Én úgy vagyok ezzel, mint az a nyolc éves forma kisfiú, akivel a Zerkulánál, a prímásnál találkoztam. Megkérdeztem tőle, hogy mennyit gyakorol naponta, és nem értette a kérdést, hiszen ő otthon nem hegedül, annyi egyéb dolga van, ő azért jár ide, hogy itt hegedüljön. Gábor is kérdezi, hogy mennyit gyakoroltam. – De én nem tudok otthon gyakorolni, ha nincs meg a fejemben az egész, akkor akár rosszul is tudom gyakorolni. Azt nem mondom, hogy sose gyakorlok, mert vannak nagyon szép mozdulatok (pl. a teura), gusztusos dolgok, azokat szoktam az udvaron próbálgatni. Gyönyörködök néhány mozdulatban. 

─ Ha valaki szeretne elkezdeni egy harcművészetet gyakorolni, az vajon nem éppen a hasznait tartja szem előtt, hogy bejöjjön a dódzsóba?

─ Nem tudom, másnál hogy van, én azért mentem el, mert egyszerűen szánalmasnak éreztem magam, hogy nem ismerem a harcászatot. Nem voltam katona, és mindig olyan sután éreztem magam katonaviselt emberek között, akik sokmindent tudnak mesélni erről. Egyszer könyvtárosként beleolvastam egy könyvbe, csak úgy. Három mondatot láttam: „A tanítvány szava: támadni fogok. A harcos szava: támadok. A mester szava: támadtam.” Döbbenten ültem! Néztem, miféle könyv ez (Délkelet-ázsiai harci művészetek Ujváritól), pont a kendóról volt szó, azonnal kérdeztem Fülöp Zolit, hogy mi ez a kendó, mert én el akarok menni. De nem azt gondoltam, hogy ez egy praktikus dolog lesz, hanem úgy éreztem, hogy ez egy életfilozófia. És hát a kard! Egyrészt a magyarok, az őseink is használták, másrészt annyira lovagias, hősies, szimbolikus… A kendósok meg… – ennél rátartibb népet nem is nagyon láttam – ahogy vonulnak, odavágják a sarkukat, hát az gyönyörűség. Az első versenyen, bár már volt páncélom, de nem indultam, mert tudtam, hogy úgyis elvernek, elmentem segítőnek, raktam ki a táblákat. De ahogy a klubtársaim ott vonulásztak…, a szívem vérzett, hogy nem öltöztem be. Na és, ha kivertek volna! De akkor is úgy vonulnék itt, mint egy harcos! Akkor éreztem, hogy többet én ilyen puhatestű nem leszek! Utána már versenyeztem! Persze mindig megvertek. De tök jó volt odaállni, és tudtam, hogy mennyit tudok. 

─ Tehát a versenyzésben nem a győzelem a fontos, hanem a kiállás. Ha kiálltál, már győztél – önmagad felett. 

─ Igen, mert az már komolyan van véve. Akinek van páncélja, meg neve, az már vele jár, hogy kiáll. Meghalsz? Na és? Úgyis ez a vége. 🙂 Nagyon sokat köszönhetek a kendónak. Nem volt más számomra. Nyolc évig kendóztam, de megszakításokkal (beteg volt a lábam, külföldön voltam), és mindig örültek, amikor visszamentem. Iaidóztam is, mert az lenyűgözött. (Hunort láttam egy bemutatón, és oda is mentem hozzá, hogy hol gyakorolja, mert én is akarok járni.) Az nyűgözött le, hogy nincs ott az ellenfél, de ő mégis úgy mozgott, mintha ott lett volna. Szinte láttam az ellenfelet, annyira meggyőző volt. – A kendó az vívás, effektív próza. Megvágnak rendesen, és te is vágsz. De az iaidó költészet, valami gyönyörűség. No és a kettőnek egy érdekes ötvözete a katori, amit én így nem ismertem, de nagyon élvezem. A kendóval ellentétben itt nincs rögtönzés, és nekem nagyon nehéz a kötött pályán való mozgás. 

─ Mióta katorizol?

─ Karácsonykor volt egy éve. Jó, hogy a Gábor teljesen más gondolkodásmódú, valami hihetetlenül cizellált – hogy hogyan fér a fejébe ennyi minden kotta nélkül, számomra érthetetlen. És nem magyarázgatja el, hanem várja, hogy: csináljam meg! Vár, hogy eszembe jusson, hogy mi jön. Mondja, hogy nem akarja elvenni tőlem a megvilágosodást. – Olyan mérges vagyok rá ilyenkor! Vedd el! Mondd már meg, mit csináljak!

─ A falkából, akikkel együtt gyakorolsz, hiányzik-e valaki? Egyáltalán milyen típusú embernek való ez?

─ Nekem senki nem hiányzik! Van néhány ember, akinek én szóltam, hogy ez tök jó, de akinek magyarázni kell, akinek egy szólás nem elég, az valahogy még nem tart ott. Ide se hívni, se küldeni nem lehet, ide csak elindulni lehet. Anno nekem is hiába szólt a Fülöp Zoli, hogy gyere el kendózni, mondtam, hogy én már öreg vagyok ehhez. De amikor elolvastam azt a három mondatot, azt mondtam: gyerünk! Belül valahogy rájössz, hogy mindig is ide tartoztál. Mint a honvágy – a dódzsó után. 

─ Köszönöm az interjút. Szeretnéd még valamivel megtoldani? 

─ Nem. Nem vagyok harcos típus. Mert én egy nagyon békességes, mondhatni mulya szemlélődő vagyok. Úgy csodálkozok a világon… De mindig hiányzott az életemből a harcos, és igyekszem gondozni, csiszolni, mert bár úgy mondom, hogy nem vagyok harcos típus, de ez annyit is jelenthet, hogy nem ismerem a harcost magamban. És akkor az garázdálkodik, mint egy ronin, nem ismer el maga fölött urat, és néha olyanokat is művel, amire nem büszke az ember. Szeretném, ha ez egy olyan harcos lenne, aki rendben van.