Megnyertem a teremíjász országos bajnokságot történelmi íj felnőtt kategóriában Budapesten. Ezúttal sikerült a tudatomat kordában tartani, nagyjából sikerült a lövésekre egyenként koncentrálni – habár a körönkénti eredményeken látszik, amikor kicsit szétesett a tudat…
Természetesen nagyon hálás vagyok Szimeiszter István mesternek az íjért és a tanításért, ahogy folyamatosan igazít és terelget, illetve Kovács Zsolt mesternek, ahogy mentorál, lelkesít, éles szemmel figyeli és oldja a hibáim. És mindenképp a sümegi bajtársaimnak, akik motiválnak, szurkolnak, erősítenek – remélem, ösztönzi őket ez is kicsit.
Azt mindenképp meg kell osztanom veletek, ahogy most látom a harcművészeteket. Nagyon erős bennem az érzés, hogy az íjászat a harcművészetek királynője…
Van egy Szentháromságom: a kardom – a bunyó – az íjászat.
A kard élet és halál ura: ha elmerülsz benne és igazán érzed az erejét, érzed a vér szagát, ahogy húsba és zsigerekbe merül… hideg, kegyetlen, tiszta… A tudatnak legjobb, ha elfogadja a halált – különben érdemtelen rá, hogy életről döntsön…
A jitsu (avagy bármilyen kézitusa): a férfias megoldás, mégha éles is, akkor is élvezetes (konkrétan a ketrecben, vagy az éjszakában vívott bunyók is feldobtak általában), kemény, izzadt, kihívás, szelídebb formában játékos – ugyan itt is a legjobb a tiszta tudat, mint idea, de itt durván elfér az adrenalin, a jó bunyó utáni fájdalom feletti öröm, az akarás, a zúzás, a lazaság, a “farokméregetés”, elbírja a büszkeséget…
Az íjászat a finomság, a lágy rezgés, a finom pengés, halk halálos suhanás: nem tűr semmilyen jellemhibát, tudat kibillenést, a vessző azonnal megmutatja a nagyképűséget, örömöt, bánatot, feszültséget, fáradtságot, kételyt, önbizalom hiányt, erőlködést, szétszórtságot. A megvilágosodás útja…
A kard az élet, a kézitusa a jang, az íj a jin…
Gondolkozzatok ezen!
