Köszönöm, Batya!

A naptári évfordulót a Hōbōji templomban elbújva töltöttem, soto zen sanghahoz újra visszatérve (habár a Taisenjiben is voltam nemrég Pesten…), a szokásos évvégi sesshinhez csatlakozva.

Elsőre félelmetes volt, elkezdve kemény, befejezve természetes.

És ennek kapcsán végigpörgött bennem, honnan jöttem, milyen úton, és hol is vagyok…

Talán így a 7×7-et teljesítve érdemes is tudni a helyem a világban.

Pont 40 éve volt, amikor a számomra oly kedves tanyán feltette nagybátyám a kérdést egy disznóvágáson: “Nem akarsz judozni?” Beleborzongok, olyan tisztán emlékszem a helyzetre… el se tudom mondani, mit érzek, ha rá és az esetre gondolok…

És elvitt az MTE-re Berényi Imre bához, és ez megpecsételte “Nagymolnár” életét… 40 éve, ‘84. januártól lépek be dojoba, hajolok meg és szagolom a tatamit. Elképesztően mélyen kötődöm ahhoz a szaghoz, ami az akkori edzőteremben és öltözőben megcsapott, ahogy belépek egy ilyen helyre, otthon vagyok.

Egy alkalommal ebben az időben az öcsémmel és Zsolti haverommal sétáltunk a főtér mögött és valahogy szoba került, hogy ki mit lát a jövőbe. Én azt mondtam, hogy fekete öves akarok lenni (Imre bá akkor barna övesen tanított még…) – erre ők kiröhögtek, amitől olyan mérges lettem, hogy majd felrobbantam.

Aztán középiskolába Kaposvárra kerültem, ahol csatlakoztam Horváth Zoli csapatához. Ennek az időszaknak a fontos lépése az volt, hogy itt kóstoltam bele a napi edzésbe – és ez nagyon bejött…

Ekkor jártam először a mérői völgyben és lett egy Kassai íjam, amivel időnként durrogtattam.

A kaposvári edzések végén utánunk jött egy fura csapat. Aikidósok voltak. Valahogy nagyon vonzott. Amikor Miskolcra mentem magyar szakra, ott ezt kezdtem keresni – épp azon a tavaszon indult, így csatlakoztam is hozzájuk ‘93-ban, Szabó Balázs alatt. Itt sok impulzus ért 2. danig – a legjelentősebb volt A Tan Kapuja Buddhista Főiskola aikidó szakiránya ‘96-2000. között (igazából itt szabadult el a dolog, edzés reggeltől estig módon…), ez volt az az idő, amikor az Ilka utcában belekóstoltam a soto zenbe is, valamint a Japánban töltött uchideshi hónapok – először Kobayashi senseiéknél, majd Hasegawa senseinél.

A miskolci évek zárása még egy nagyon fontos dolgot tartogatott, nevezetesen, hogy a harcművészetekben elmerülve egyre erősebb meggyőződésem lett, hogy a budo gyakorlása a halállal való komoly foglalkozás nélkül komolytalan – ezért elmentem több, mint egy esztendőre a prosecturára, a hullaházba dolgozni. Életem egyik legjobb munkahelye volt, és mindenképp az, ahol a legtöbbet tanultam a legmélyebb dologról, az életről…

Szerintem ennek köszönhetem jórészt azt is, ami nagyjából 10 évvel ezután történt és itt a története…

2000-ben, ahogy Katámmal megtaláltuk egymást, Budán és Pesten saját csapatokat indítottam – ez is érdekes lehet, hogy ki/mi kit/mit inspirál, ihlet meg, erősít… A fő okom az volt, hogy tudjak edzeni minden nap, egész nap, bárkivel, valakivel, aki jön.

Talán 2001. volt, amikor Szabolcs az UTE judocsarnokban először állt félre katorit gyakorolni edzés után, mikor hazajött Japánból. Tisztán emlékszem erre a pillanatra is- én voltam az egyetlen, aki odament hozzá, hogy szeretném vele csinálni, tanítson. Így kezdődött a Katori tanulásom.

Hasegawa senseinél jártunk aztán többször, és 2004. lehetett, amikor ő mutatott ott Japánban videót Rickson Gracieről, mondván, hogy ha már szeretünk harcolni, nézzük ezt meg.

Amikor hazatértünk, a régi judos emlékeket felelevenítve nekiálltunk edzések végén földharcolni. Max ezután jött Magyarországra – Szabolcs akadt rá, elmentünk oda is (és megcsapott ismét a jól ismert szag…) – és megpecsételődött a sorsom, mert ottragadtam.

2004. áprilistól élünk Sümegen – tehát ez is kerek évforduló lesz most…- az itt és Nyugat-Magyarországon indult csapatok eztán szinte egyből BJJ-re álltak át miattam, vagy amik 2006 után indultak, már tisztán akként.

Ez így már szinte az, amit ma lehet itt látni. Pedig mennyi minden jött még!

Megtaláltam Szimeiszter mestert, aki ellátott íjjal, tanításával – ami pedig a gyűrűs feszítést jelentette, habár lebeszélt róla, de én kitartottam…

Óriási lépés volt, hogy végre hallgattam Horváth Tibi mesteremre és nekiálltam a Yumeiho tanulásának, 3. danig. Ez ismét más világot nyitott nekünk.

2017-ben végül a Japánban belém oltódott vágyat be tudtuk teljesíteni, sikerült egy olyan otthont teremteni, ahol a ház és a Dojo egy… és gyakorlás minden nap, egész nap…

És egyszercsak a sok gyakorlás valami furcsa, különös érzékelést hozott. Gondoltam Leél-őssy barátom megmondja, mi ez. Megmondta. Na, így csikungozok ‘22. szeptembere óta (hisz alig volt mit gyakorolni…).

A TKBF után inkább a satipatthana gyakorlója voltam, de valószínűleg a csikung gyakorlás eredményezte, hogy újra felmerült az igény bennem, hogy a soto zen sanghahoz visszatérjek – valahogy nagyon másként kezdtem látni a világot… ‘23. nyarán ültünk egy jót Remete Danival, kb. 25 év után, aztán eljutottunk az évvégi sesshinig…

És nagyjából minden kerek mára már.

Mi más lenne vissza, mint egy ilyen 7×7 után egy erősen elmélyülő, rengeteg gyakorlással várt kilépés?.. Látható, hogy nekem az úttörő szerep jutott. Akiknek törtem az utat, már látják az ösvényt maguk előtt. Mivel úgy tűnik, Bátor is sínen van, dolgom kifelé már alig… Csak a gyakorlás, minden nap, egész nap!

(Ebben az évben január hónapra 108 gyakorláson vagyok túl – micsoda jó szám!)

一生懸命頑張る!